Tegnap érkezett a hír, hogy meghalt Kerékgyártó Béla filozófus, építészetteoretikus, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Filozófia és Tudománytörténet tanszékének docense, építész- és mérnökhallgatók generációinak meghatározó, szemléletformáló oktatója.

A késő kilencvenes évek műegyetemi Építészkarának egységsugarú hallgatójaként egy puha vattával kibélelt, a külvilágtól, főleg a Lajtán túli országok építészetétől szinte hermetikusan elzárt közegben lebegtünk. Építésztanáraink egy része eddigre már túl volt egy-két kalandon a rendszerváltás utáni posztmodern (vagy inkább kapitalista realista) építészet területén, és szerették volna megóvni az ifjú generációkat a hasonló fiaskóktól, talán ezért is látták jónak, ha nem terhelnek minket a Frank Gehry-hez, Zaha Hadid-hoz hasonló sztárépítészek által dominált, mindazonáltal lélegzetelállítóan sokszínű és változatos nemzetközi építészettel.

A menő a minimál volt, 3H-s ceruzával a skiccpauszba karcolt ablaktalan kockák tervei függtek a folyosói vitrinekben követendő példaként.

Talán csak a véletlen hozta, hogy először betévedtünk Kerékgyártó tanár úr órájára: a félévente teljesítendő 30 kredithez szükség volt néhány szabadon választható „tölteléktárgyra”, amilyeneket a Filozófia tanszék is szervezett. A számunkra nem túl sokat mondó címek közül szinte találomra böktünk rá a „Posztmodern korszakváltás az építészetben” elnevezésűre. Elképesztő volt: míg a kortárs építészettörténet (amúgy is csak fakultatív) oktatása a hetvenes évek közepével ért véget, itt megismertük az azóta eltelt évtizedek világot (és építészetet) megrengető folyamatait, a meghatározó elméleti munkákat épp úgy, mint a fontos alkotók kiemelkedő épületeit. Ettől kezdve minden félévben felvettük Béla épp aktuálisan meghirdetett szabadon választható tárgyait, amelyek lenyűgözően széles érdeklődési és kutatási területének megfelelően olykor szinte követhetetlenül ugráltak térben és időben. Az egyik évben Kenneth Frampton nehéz elméleti szövegeinek fordítása és feldolgozása vezetett el a legfontosabb kortárs tendenciákhoz, a másikban „Berlin átváltozásai” címmel vezetett be minket a Fal leomlása után a világ vezető urbanistái és építészei által újjáépített német főváros – nem titkoltan ellentmondásos – titkaiba; megint máskor a kortárs holland irányzatok voltak a fókuszban „superdutch”-tól a kritikai regionalizmusig.

Amikor felsőbb évesként nekiindultunk első tudatos külföldi tanulmányútjainknak, előtte meglátogattuk az Építészkarnak otthont adó K épülettől távoli szobájában. Térképekkel, külföldi albumokkal, jegyzetekkel készített rá fel, hogy milyen, az utóbbi pár évben felépült projekteket nézzünk meg mindenképp, akár Bécsbe, akár Amsterdamba vagy Rotterdamba, akár kedvenc Berlinjébe vezetett az utunk. Mindezt akkor, amikor a világháló még csak igen korlátozottan segített mindebben, a hazai szaklapok és könyvek pedig szinte tudomást sem vettek a tőlünk nyugatabbra (keletebbre) virágzó építészetről, a Velencei Biennáléról pedig a legtöbb fiatal építész azt gondolta, hogy az egy bizánci császárné sírkápolnája.

"Az utóbbi években, már küzdve betegségével, az Építőművészeti Doktori Iskola tanáraként többször is elhozta hallgatóit a Lechner Tudásközpontba, megismerni az 1945 utáni magyar állami tervezőintézetek hagyatékát, mert a késő modern hazai építészetnek pont ugyanolyan jelentőséget tulajdonított a fiatalok képzésében, mint Robert Venturinak vagy Rem Koolhaasnak.
Büszke vagyok rá, hogy valamit viszonozhattam abból a felmérhetetlenül nagy értékből, amit tőle kaptam hosszú évek során, és bevezethettem a doktoranduszait a ma alig ismert, de számunkra fontos mesterek örökségébe.
Hiányozni fog. Csak az vígasztal, hogy hosszú oktatói pályája során tanított számos egykori tanítványa ma már tanárként viszi tovább szellemi örökségét, szemléletmódját, adja tovább tudását az új generációknak."
Mészáros Ábel, építész, urbanista írása, Lechner Tudásközpont

forrás: http://lechnerkozpont.hu/cikk/vilagitotorony-a-kodben-in-memoriam-kerekgyarto-bel

Kép forrása: fuga.org.hu