A konferencia célja, egyben feladata, Lechner Ödön építészeti elveinek, valamint tervezői munkásságának elhelyezése a kortárs európai skálán, az összehasonlítás lehetőségével, amely az ő, és az őt követő magyar építészek tevékenységét tág horizonttal vizsgálva teret ad a legújabb kutatásoknak.

A konferencia időpontja és helyszíne:
Budapest, 2014. november 19-21.
Iparművészeti Múzeum, Budapest

Egy Lechner Ödön (1845-1914) életművének szentelt, nemzetközi konferenciára elsősorban az építész halálának centenáriuma ad alkalmat. 2014-ben, az Iparművészeti Múzeum történetében igen jelentős esemény is időszerűvé teszi a legújabb kutatások ismertetését. Az épület a világörökség cím várományosa, állapota miatt a teljes rekonstrukciója, bővítése tovább már nem halasztható, és ez összekapcsolódik az intézmény korszerűsítésének programjával. A műemléki feltárás, az építészeti terv részét képező restaurálási és művészettörténeti szakvélemény, valamint dokumentáció elkészítéséhez szükséges vizsgálatok számos új, gyakran meglepő eredménnyel jártak. Ezek inspirálták Lechner kinyilvánított elveinek, építészetének újragondolását.
A múzeum Adattár gyűjteménye őrzi az 1892 és 1898 közötti építkezés dokumentumait, az eredeti terveket, az építési bizottság üléseinek jegyzőkönyveit, az építési naplót, munkajelentéseket, számlákat, s nem utolsó sorban az állami mecenatúra levelezését, iratait. A kéziratok és tervek mellett az archív fotók és negatívok alkotják azt a párját ritkítóan gazdag forrásanyagot, amelynek segítségével a feltárás értelmezhető volt, és a jövendő rekonstrukció hiteles lehet. Lechner munkásságát korábban sokan nevezték eklektikusnak, mivel a stílustörténet különböző korszakaira jellemző elemek használt, de leginkább a „szinkretizmus”, az együtt élő felfogások egységbe ötvözése a megfelelő minősítés. Az alkalmazott plasztikus dekorációt, síkornamentikát előtérbe helyezve többen tartják őt a magyar szecesszió korai képviselőjének. Legutóbb a nemzeti romantika szemléletét tükröző vonásait emelték ki: jellegzetes magyar építészeti stílus alkotására törekedett.
Az intézmény korszerűsítésének programja természetesen támaszkodik az elmúlt évtizedekben a művészettörténet egyik központi témájának, paradigmának bizonyuló „muzealizáció” jelenségeinek kutatására. Az Iparművészeti Múzeum épülete, mint Lechner Ödön eszméinek emblematikus megtestesülése, ebből a szempontból is kiemelkedő mű. A rekonstrukciót előkészítő munka során az eddig kevésbé értékelt szempontok is érvényesültek. Lechner tervezői gyakorlatában a mérnöképítészet, korának legújabb vas struktúrái, tégla és beton használata jelentős helyet foglalt el. Az új matériák és szerkezetek használatával típusba sorolta, de egyedivé is tette a múzeum épületét. Ebben a rá jellemző stílusban Lechner harmonikusan ötvözte az őt ért hatásokat, a Berlinben, Rómában, Párizsban, Londonban tapasztaltakat és a hazai vágyakat: a magyarság eredetének 19. századi képében hangsúlyozott vonást, a karakteres keleti hagyományt. Iskolázottsága, a kortárs európai és magyar jelenségek felismerése, nyitottsága a legújabb építési tendenciák felé, valamint korának művészeti és elméleti nyilvánossága lehetővé tették, hogy - szándéka szerint - stílust hozzon létre, követőiből, tanítványaiból ’iskolát’ képezzen. A konferencia szekcióinak kiválasztásában ezek a szempontok játszottak szerepet.

I. szekció – Sisa József
Iparművészet – iparművészeti múzeumok

Ebben a szekcióban több, egymással összefüggő kérdésre keresünk választ. Az egyik az iparművészet fogalmának kialakulása, a tárgyi kultúra újraértékelése, a tárgyak esztétikai, és használati értékének percepció változása, különös tekintettel a kézművesség és az ipar szétválására. Vizsgálat tárgyát képezi továbbá a tárlatok, a világkiállítások, a különféle publikációk (könyvek, folyóiratok) szerepe. Ehhez illeszkedik az állandó tárlatok, majd az iparművészeti profilú múzeumok megjelenése, alapítása, intézményes alakulása, nemzeti szerepe, viszonya a többi, hagyományos (történeti, képzőművészeti) profilú múzeumokhoz. A szekcióban megkíséreljük ezeket a szempontokat megvizsgálni általában, illetve az egyes jelentősebb európai iparművészeti múzeumokra vonatkozóan. Az utóbbiaknál az intézményesülés, a gyűjtőkör kialakulása, illetve az épület létrejötte és működése egyaránt a vizsgálat tárgyát képezi. Ebben a folyamatban illesztjük bele a budapesti Iparművészeti Múzeumot is.

II. szekció – Hadik András
Építészet, építőművészet, mérnöképítészet.

Az elnevezések sora részben időrendet tükröz, de az egyes fogalmak leginkább az eltérő szemléletet jelentik, jelzik. Gyakorlati mesterség, alkotó művészet, elméleti tervezés kérdései szorosan összefüggenek a 19. századi oktatás változásaival, s egyben a művészetről alkotott nézetek nyilvánosságával. A magyar fővárosban elsajátított alapok után Lechner Berlinben kapta meg az építészeti stílustant, a tervezői és mérnöki ismereteket, majd az utazásai során és a Párizsban eltöltött évek alatt gyarapította tudását. Romantikus felfogásban az építészet alkotó művészet posztot nyert, így az építészeket feljogosította a művészi öntudatra. A szekció egyrészt az építészképzés és az építész státusának kapcsolataival foglalkozik, másrészt a 19. században igényelt építési feladatok megvalósításának összefüggéseivel, műfajaival: ipari épületek, hidak, pályaudvarok, vásárcsarnokok, világkiállítások tereivel, funkcionális és emblematikus épületek alkotóival foglalkozik.

III. szekció – Keserű Katalin
Orientalizmus és ornamentika

A 19. századi „orientalizmus” – az Európában feltűnő érdeklődés a Közel-, Közép-, és Távol-Kelet kultúrája iránt – több gyökérből nőtt ki, és mondhatjuk azt, hogy sok ága volt. Egyik gyökér az angol építészek figyelme az indiai gyarmatok mogul műemlékei iránt. Másik a közel-keleti, az iszlám-arab térség és az iráni fennsík uralására tett kísérletek „melléktermékeként”az európai, elsősorban az angol, német, francia, valamint orosz múzeumokba vitt régészeti és kulturális javak látványa. További minta lehetett a Pireneusi félsziget mór építészetét felidéző zsinagógák sora. A közízlés és közérdeklődés irányítója volt a század második felében rendezett világkiállításokon látott árubemutató, a keleti kultúrák tárgyainak, „karakterének” megismerése, a népszerűség oka feltehetően ez utóbbira vezethető vissza. Közép-Európa régióinak tudósai, és amatőr kutatói szintén kelet felé fordultak, bár más-más okból. A nemzet mitikus történelmének, így a „nép” eredetének romantikus legendája például a lengyeleknél a „szarmatizmus” feltámasztásában, másutt a pánszlávizmus eszméje és a bizánci hagyományoknak az összekapcsolásában jelent meg. Magyarországon az eredetkutatás hipotéziseinek leegyszerűsítésével, a populáris történelemképben az iráni és „turáni”(az Iráni hegységtől északra vándorló, sztyeppei törzsek közös megnevezése) rokonság kapott hangsúlyt. Ezekben az országokban sajátos árnyalatot kapott a „nemzeti karakter” képviselete, amely leginkább az ornamentika példáival élt. A nyelvkutatás után a tárgyi kultúra felé forduló tudomány, a népvándorlás kori régészet vitái az „Orient oder Rome” tematikájához kötődtek. A szekció e jelenségeket az ornamentika példáival illusztrálja, vizsgálja.

IV. szekció - Csáki Tamás
Lechner Ödön – a modern magyar építészet „apafigurája” – Lechner követői, kritikusai, recepciója a 20. század első felében

Lechner Ödön volt az első olyan személyiség a magyar építészettörténetben – később sem volt sok ilyen – akinek „iskolája” volt, akinek „követői” voltak. A huszadik század első évtizedében egyetemi katedra, hivatalos stallum, intézményes hatalmi pozíció nélkül vált igazodási ponttá az őt követő generáció egy jelentős csoportja számára. E fiatal építészek számára Lechner művei, az ekkoriban közzétett programadó írásai és a katedra híján a Japán kávéház asztalánál előadott „tanítása” elsősorban a bevett historizáló építészet kötöttségei alóli felszabadulást, egy korszerű és egyúttal sajátosan nemzeti jellegű építészeti nyelvezet megteremtésének lehetőségét mutatta meg. A „Lechner-követők” tábora a legkevésbé sem volt homogén: sok építész volt, aki néhány évig pusztán a mester formai megoldásait vette át, de nem állt vele személyes kapcsolatban, mások önálló „lechneres” munkáik mellett pályatervek kidolgozásában működtek vele együtt. Néhányan viszont – mivel a bohém Lechner a Pártos Gyula építésszel való társulásának 1896-os megszüntetése után nem tartott fenn saját irodát – nemcsak irodáikat bocsátották a rendelkezésére, de lapjaikban, szervezőmunkájukkal is küzdöttek nesztoruk elismertetéséért. Utóbbi csoportban, Lechner legbelső követői között a magyar szecessziós építészet kiemelkedő képviselői is ott voltak, így például Komor Marcell, Vágó József, Lajta Béla vagy Málnai Béla.
Lechner építészeti pályája a Postatakarékpénztár felépülte, 1902 után megtört, elesett a jelentősebb közmegbízásoktól és a tanításának – a bécsi Wagnerschule mintájára – helyt adó építészeti mesteriskola felállítására irányuló kezdeményezés sem nyerte el a kormányzat támogatását. Követőinek, munkatársainak munkássága révén ezekben az években azonban a lechneri „nemzeti szecesszió” széles körben elterjedt: a fővárosban főként magánépületek, vidéken azonban számos középület is megvalósult e stílusban, amely a magyar szecessziós építészet legfontosabb áramlatát jelentette. Tanítványainak jelentős része néhány év elteltével (1905–1908 között), az európai szecessziós irányzat lecsengése, a magyar építészeti szcéna átrendeződése hatására eltávolodott Lechner formanyelvétől, ami azonban nem jelentette a személyes kapcsolatok elhalványulását. A Lechner-követők szűkebb tábora még az 1910-es években is összetartott, saját intézmények, orgánumok megszervezésével próbálkozott és törekedett a nemzetközi kapcsolatok felvételére is: ők kerestek kapcsolatot Otto Wagner és Josef Hoffmann bécsi környezetével vagy a Deutscher Werkbunddal.
Lechner munkássága és személye megosztotta a magyar építészeti társadalmat, a 20. század első éveiben az építészeti sajtó legfontosabb vitái körülötte alakultak ki. Nemcsak a Műegyetem konzervatív, akadémikus építészeinek irányából érte erős kritika, de például 1908 körül az előző évek szecessziós irányzataitól elkülönülő neo-vernakuláris mozgalom (a „Fiatalok”) is vele és követőivel szemben határozta meg magát. Az 1910-as évektől kezdve minden kritika, amely az építészeti szecesszióval szemben akár konzervatív, akár modernista irányból megfogalmazódott, alapvetően az ő követőinek építészete ellen irányult, az ő ornamentális modernizmusuk lett az a bűnbak, amelynek fejére a századelő összes „tévelygését” ráolvasták.
A jubileumi Lechner Ödön konferencia jelen szekciójába az építésszel és követőivel, kritikusaival foglalkozó előadások mellett a 20. századelő négy meghatározó, saját országuk építészeti kultúrájában, közéletében is központi szerepet játszó alkotójáról is fel kívánunk kérni előadásokat. Otto Wagner, Henrik Petrus Berlage, Jan Kotĕra és Antoni Gaudi példája révén a lechneri személyiség, szerep elemzése mellé oda szeretnénk állítani a 20. századi építészet különféle „apa-figuráinak” a bemutatását is. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy az adott építészeti közösségen belül ezek az építészek milyen szerepet játszottak, mi volt a kapcsolatuk a „akadémiával”, a hivatalos tekintélyekkel, oktatási intézményekkel, a kormányzattal. Szerveződött-e köréjük iskola, az hogyan működött, sikerült-e önálló, alternatív intézményeket, orgánumokat létrehozniuk, hogyan alakult a kapcsolatuk az őket követő generáció építészeivel? Kik voltak a megrendelőik és ez hogyan befolyásolta a szakmai közösségen belül elfoglalt helyzetüket?