Kerekasztal beszélgetés az állami tervező vállalatok alapításáról 2014-ben
A BME Építészmérnöki Kar Építész Klubjának rendezvénye 2014. szeptember 23-án

Tegnap este 7 órára hirdette meg a BME Építészmérnöki Kar Építész Klubja a kerekasztal beszélgetést a 1731/2013 (X.11) számú kormányhatározatról, amely az állami tervező irodák létrehozását szorgalmazza. Az érdeklődés a vártnál nagyobb volt, ezért a meghirdetett helyszín helyett a kar legnagyobb előadótermében gyűltünk össze mintegy kétszázan.

Én egész nap otthon dolgoztam, csak erre a programra utaztam be este a városba, mivel három szinten is érintett, illetve érdekelt a meghirdetett téma: mint a kamarai vezetőség tagját, mint egyetemi oktatót, és nem utolsó sorban, mint építész tervező iroda vezetőjét. Abban reménykedtem, hogy Dr. Homolya Róbert közelmúltban kinevezett miniszteri biztos személyében első kézből kaphatunk törvényértelmezést, illetve választ azzal kapcsolatos kérdéseinkre.

Csalódnunk kellett, mert a miniszteri biztos úr egyéb elfoglaltságaira hivatkozva lemondta a részvételt, ami véleményem szerint nem csak udvariatlanság a kétszáz emberrel szemben, hanem egyértelmű üzenet arra is, hogy a politika továbbra sem kíván párbeszédbe kerülni az építészettel, az építészekkel és az építész oktatással. A Magyar Építész Kamara közel egy éve megválasztott új vezetősége folyamatosan keresi a párbeszéd lehetőségét, mindeddig eredménytelenül. Ezért is reménykedtem abban, hogy ebben a közegben mégiscsak beindul valami. Csalódnom kellett, de a két órának mégis voltak tanulságai, amelyeket szeretnék az alábbiakban megosztani.

Csanády Pál helyettesítette Homolya Róbertet, de mint kiderült, csak létszámra, mert ő is csak hallomásból, baráti beszélgetései alapján tudott beszámolni az első nagy állami tervező irodáról, az ott dolgozó építészekről, munkájukról, egzisztenciális helyzetükről és a kormányhatározat feltételezett céljairól. Azon túl, hogy az állami tervező irodák több területre való kiterjesztését károsnak tartaná, a tudatos generációváltásban – Turi Attilával egyetértve - legnagyobb problémának a mesterek hiányát tartja, ami az építésszé válás szempontjából feltétlenül kezelendő. Véleményem szerint, érthető a korábban nagyvállalatoknál, igazi mesterek mellett felnőtt, aztán önálló cégeket alapító tervező építészek idegenkedése az újabb „államosítástól”, ami magyarázhatja a mesterek hiányát az állami tervező vállalatoknál. Buzdította az építész hallgatókat a minél alaposabb szakmai tudás megszerzésére, jelezve, hogy azt az egyetemet elvégzőknek csak töredéke fogja tudni tervezőként hasznosítani.

A törvény létrejöttének lehetséges indokaiból – számomra kissé meglepő módon – Turi Attilától, az Építész Kamara alelnökétől tudhattuk meg a legtöbbet. Például azt, hogy az építész tervezői gyakorlat a mai napig a „második háború után kialakult sztálinista modell szerint működik”, ami alatt az értendő, hogy a tervezők csak tervdokumentációkat gyártanak, de nem vállalnak felelősséget az építés teljes folyamatában. A meglehetősen sommás kijelentés mintha elfeledkezett volna arról, hogy a Kamara évek óta sikertelenül próbálkozik a nyugati mintákhoz hasonló tervezési díjszabás elfogadtatásával, amely az építész tevékenység teljes vertikumát lefedné, az első skiccektől a kulcsátadásig (tudomásom szerint egyébként Turi Attila tervezési gyakorlata is ilyen).

Sándor Gergely, mint gyakorló építész szólt hozzá és a kialakult helyzetben a MÉK felelősségét feszegette. Ezzel a kamara megfelelő kommunikációjának hiányára világított rá, hogy mint a kamarában aktívan tevékenykedő ember, mennyire nincs képben a politikával szorgalmazott párbeszéd kezdeményezéseinkkel és azok sikertelenségével.

Wesselényi-Garay Andor imponáló módon vezette fel téziseivel a beszélgetést, tartotta végig kézben és vonta be egyre jobban a hallgatóságot. Nagyon tanulságosak voltak a feltett kérdéseire adott hallgatói válaszok, amelyekből kiderült, hogy az építész hallgatóknak csak töredéke tudja elképzelni a hazai pályakezdést, többségük külföldön szeretne tapasztalatokat gyűjteni, de ami pozitív, azt követően itthon szeretnék azokat hasznosítani. Az egyik felvezető tézis a társadalmi és gazdasági háttér és az építészet szoros összefüggéseiről szólt, és - Rimanóczy Gyula példáján keresztül - tanulságos párhuzamot hallhattunk az építészet és építészek 1951-es magyarországi helyzetéről. Mint egy, a rendszerváltáskor megalakult, tizenöt éven át egyre jobban működő és megerősödő, mára azonban egzisztenciális gondokkal küszködő, de mégis egyben tartott építész tervező cég vezetője, hasonló dilemmákkal kell szembesülnöm napjainkban, az állami tervező vállalatok koncepcióját hallva.

Homolya Róbert távollétében a kerekasztal résztvevői egyetértettek abban, hogy a központosítás a beruházások előkészítésében és lebonyolításában valóban indokolható a gazdasági és időbeli tervezhetőség szempontjából. Ez nem csak magunkkal, hanem az EU-val szemben is – ahonnan a pénzek nagyobb része érkezik - kötelességünk. A tervezésben azonban ki kell aknázni a verseny adta lehetőségeket a minél magasabb építészeti minőség érdekében a megfelelően előkészített és lebonyolított tervpályázatokkal. E pályázatoknak a külföldi tapasztalatok alapján rendkívül sok típusa van, attól függően, hogy milyen feltett kérdésekre várnak, milyen mélységű szakmai válaszokat. És az ilyen versenyeken nem nagy állami tervező vállalatok, hanem néhány fős építész tervező team-ek szerepelhetnek nagy számban és sikeresen, minél több és minél jobb építészeti választ adva.

Turi Attila szívhez szólóan beszélt a pénzhez és pozícióhoz való ideális, bensőséges viszonyainkról és a folyamatos opponálás helyett az aktív tenni akarás fontosságára figyelmeztetett. Ilyen az általa is gyakorolt főépítészi tevékenység, vagy a kérdést feltevő tájépítész hallgatónak javasolt faültetés. Engem végig foglalkoztatott a gondolat, hogy mit mondhatnék, mint tanár bíztatót a 200 fős, várakozással teli hallgatóságnak, és nem jutott eszembe jobb a klasszikusnál: „Küzdj és bízva bízzál!” Megőrizve az érdeklődést és aktivitást, amit a rendezvény is jelzett, küzdeni az építészet és az építészek elfogadtatásáért, környezetünk élhetőbb, magasabb építészeti színvonaláért és reménykedni abban, hogy e küzdelem nem lesz hiábavaló.    

A rendezvényen fényképezni, hang- és filmfelvételt készíteni nem szabadott (vajon miért?). Talán ezért is számíthat fokozott érdeklődésre a jelen beszámoló azon túl, hogy valóban az építész szakma egészét érintő, lényegi kérdésekről esett szó. Hogy valamilyen szempontból illegálisnak tekinthető eseménynek voltam részese, azt azért is érezhettem, mert elsők között kilépve a teremből, a fekete ruhás biztonsági személyzet nekem szögezte a kérdést, hogy „Ki engedélyezte a rendezvényt?” Mivel erre nem tudtam válaszolni, udvariasan megkérdezte a hölgy: „Látásból ugyan ismerem magát, de meg tudná mondani a nevét?”. Erre egy magam számára is váratlan, kissé indulatos „Nem”-mel válaszoltam, amiben – így utólag visszagondolva – egyben benne volt az elmúlt ötven évem, a tegnapi estével együtt.

Pálfy Sándor
2014.szeptember 24.