VÁMOS DOMINIKA (1963–2017)

Sulyok Miklós írása

Bármilyen hosszú is volt a betegsége, sokáig reménykedtünk a felépülésében. Milyen tehetséges és nagyszerű asszony volt, s mennyi szenvedéssel áldotta meg őt a Teremtő! Ember föl nem foghatja: miért? Mi úgy gondoljuk, ő, aki három gyermekét szépen nevelő családanyaként élt, tudományos kutatást folytatott, szakfolyóiratokat szerkesztett és egyetemen oktatott, megérdemelte volna a nyugodt éveket unokáival!

Mennyi tervet dédelgetett még! Szívszorítóan korai halálával kutatási témák, könyvek lehetőségei maradtak beteljesületlenül! Mindig figyelmes, intelligens társalgásába, finom lényébe gyakorta megértő humor vegyült. Sokat, igen sokat vállalt a családi életben és a szakmájában is egyaránt, mert sarkallta tehetsége.

Vámos Dominika bölcsészettudományi tanulmányok után a BME Építészkarán diplomázott 1991-ben, majd 1996-tól az építészeti szakírói pályára tért át, előbb a Magyar Építőművészetnél dolgozott szerkesztőként, majd a Bertelsmann Kiadó építészeti lapjainál, az Építés Felújításnál, később az Alaprajznál lett felelős szerkesztő.

1998-ban a Magyar Építőművészet égisze alatt (akkor ott Vargha Mihály volt a főszerkesztő) megalapította az arc’ című építészeti folyóiratot, melynek társszerkesztője M. Gyöngy Katalin Zürichből, grafikus szerkesztője Gerhes Gábor és Medve Zsuzsa voltak. A lapnak 2001-ig hat száma jelent meg, s nyugodtan mondhatjuk, az utóbbi évtizedek talán legtartalmasabb orgánuma volt a magyar építészeti kulturális sajtóban. Nagy vesztesége a magyar építészeti-építészettörténeti szakmának, hogy nem volt lehetőség a tovább folytatására. Dominika olyan széles látókörrel, éleslátással, érzékenységgel állította össze a tematikus lapszámokat – címeik voltak: Je pense donc je suisse, Hogyan tanítsunk építészetet?, Város és pénz, Egy megtalált ház, Modern műemlékek, Jól lakni – hogy azok ma is a mély, alapos, időszerű gondolkodás példái lehetnek, s máig megőrizték aktualitásukat. Ha internetes felületen közzétennék, bizonyosan komoly érdeklődést keltenének ma is.

2000-ben rendezte – Madzin Attila társszerzőségével – A Bauhaustól a Szentföldig című filmjét, amelyben Molnár Farkas pályájának alakulását elemzi nagy invencióval. A film zenéjét Mátrai Péter szerezte. 2007 és 2010 között készítette ugyanazzal a társrendezővel az Építészek Mesteriskolája című filmjét, amelyben saját kutatásaira támaszkodva kutatta a neves intézmény történetét. Ez a film volt a MOMÉ-n megszerzett DLA fokozatának mestermunkája is, ahol 2004-2015-ig tanított, azután az Építész Szakon és a Doktori Iskolában. Tevékenységét 2015-ben Molnár Péter-díjjal ismerték el. Ekkor Ferkai András így foglalta össze Dominika munkásságát:

"Vámos Dominika úgy építész, hogy kívülről figyeli szakmáját. Nem teoretikus, nem történész, hiszen szerkesztőként és kritikusként elsősorban kortárs építészeti jelenségekkel foglalkozott, az oktatásba bekapcsolódva pedig tervező hallgatók instruktora és doktoranduszok témavezetője hosszú idő óta, vagyis az aktuális problémák, sőt a jövő kérdései izgatják. Persze a múlt is érdekli, pontosabban fogalmazva a közelmúlt, melynek feltárásába azért kezdett bele, hogy megértse a jelenhez vezető folyamatokat. Építészeti folyóiratok szerkesztőjeként, majd dokumentumfilmek készítőjeként ugyanis arra kellett rájönnie, hogy a történelmi ismeretekből levont következtetések híján a szakma nem rendelkezhet olyan önismerettel, amely segítené a jelen konfliktusai közötti helytállásban."

Ezt követően kutatási témái voltak az építészet és a film kapcsolata, Rudolf Schwarz építészete és írásai, a 20. századi magyar építész szakma története, a magyar hadiipar és építészet összefüggései 1945 előtt és után. Ezekből publikált hat részletben az epiteszforum.hu-n Elhallgatott epizódok a magyar építészek 20. századi történetéből címmel, s ezt a témát folytatta tovább utolsó jelentős kutatásában is, amikor 2015-16-ban a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti Tagozata kutatói ösztöndíjával megírta Tézisek a hadigazdaság és a modern ipari építészet természetrajzáról címmel még kiadásra váró dolgozatát. (Alcím: A Sorg Antal Építőipari Rt. történetének felfedezésére irányuló kutatás eredményei). Ez a munka komplex szemlélettel, a történettudomány, a szociológia, az építészettörténet kurrens eredményeinek ismeretében térképezi föl a magyar építészettörténet egy fontos metszetét, amit ő maga így fogalmazott meg szövegében:

„Noha a történelemvesztés a modernizáció és globalizáció nyomán többé-kevésbé a nyugati civilizációkban is felgyorsult az elmúlt évtizedek folyamán, a nálunk bekövetkezett történelmi trauma és kataklizma feldolgozatlansága azonban nemcsak nyugat-, de még közép-kelet európai viszonylatban is abszurd, miután nem köthető egyértelműen értékelvű kritériumokhoz. A világháborúk summázata ugyan hosszú évtizedekre a jó és rossz, haladó és reakciós, demokratikus és fasiszta ellentétpárok hollywoodi szereposztásában lett a köztudatba ültetve, ugyanakkor a dolgokat közelebbről szemlélve, az idő múlásával differenciáltabb, kevésbé tendenciózus képletben bontakoznak ki a történelmi fejlemények. /…/ Másfelől a történettudomány hagyományosan a nagypolitikára és ideológiai szempontokra koncentráló figyelmét egyre gyakrabban vonja magára a műszaki és gazdasági hivatások tevékenysége, politikailag is releváns szerepköre, amely egyáltalán nem elhanyagolható fajsúllyal és sajátos motívumával tűnik fel a történelmi-politikai porondján.”

A tanulmány nagy elemző erővel, adatok és hivatkozások garmadával vet fel egy keveset tárgyalt, de máig alapvető szakmagyakorlási és építészettörténeti témát. Tragikus vesztesége a magyar építészettörténetnek, hogy immár nem folytathatja kutatásait. Kedves Dominika, ígérem, rajta leszek, hogy utolsó tanulmányod publikálásra kerüljön.

Letölthető tartalom:

Gyászjelentés