A Magyar Építész Kamara Táj- és Kertépítész Tagozatának vezetősége szomorúan tudatja a kollégákkal, hogy Mőcsényi Mihály professor emeritus, Sir Geoffrey Jellicoe-díjas, Kossuth- és Széchenyi-díjas tájépítész 2017. szeptember 13-án eltávozott körünkből. Temetéséről a család később intézkedik.

Mőcsényi professzor 1919. november 9-én született frank nemzetiségű kisbirtokos család sarjaként a Tolna megyei Mőcsényben. A „földből jött”, az anyatejjel szívta magába a mezőgazdálkodást, családi körülményei és korai pályafutása azt előlegezték, hogy tanulmányai után a fiatal Mőcsényi „életprogramja” a családi birtok felvirágoztatása, művelése lesz. A történelem azonban nem így rendelkezett. 1941-ben a Kertészeti Akadémián szerzett kertészmérnöki diplomát. Ormos Imre professzor hamar felfigyelt tanítványa képességeire, egyengette az ifjú Mőcsényi pályafutását és meghívta magához tanársegédnek. A háború azonban közbeszólt, a friss diplomás Mőcsényinek tartalékos tiszti rangban 1941-ben sürgősségi behívóval Erdélybe kellett vonulnia, ahol elsősorban tolmácsként hasznosította anyanyelvi szintű német és gimnáziumban felvett angol tudását. Közben beiratkozott a Kolozsvári Egyetem ökonómia szakára. Két évet végzett el ökonómiai tanulmányaiból, mikor az erdélyi magyar hadsereggel együtt visszavonulni kényszerült Magyarország területére, hogy ott szekérre szállva önkéntes akciókban vegyen részt csehországi területeken a visszavonuló német hadsereg kiszorításában a rajovi incidensben, ahol 17 magyar katona esett el a polgári lakosság védelmében.

1945-ben, Ormos Imre professzor – ígéretéhez híven – tanársegéddé fogadta, sőt magánál szállásolta el a frissen leszerelt Mőcsényit. Mentorává lett, szinte 24 órás felügyeletet gyakorolt felette, könyveket olvastatott vele, amelyekből gyakran éjszakába nyúlóan „vizsgáztatta” az utódjául kiszemelt tanoncot. Mivel a háború után ebben az időben Svájcon kívül Európában alig épülnek kertek, így a széleskörű európai kapcsolatokkal rendelkező mentor beajánlotta gyakorlati tapasztalatra ifjú pártfogoltját a kor legismertebb svájci kertépítész kivitelezőjéhez, Franz Vogel úrhoz. 1947-ben 6 év eltávozást engedélyezett Mőcsényinek egy európai tanulmányi körútra. Feltételül szabta azonban, hogy a 6 év alatt valamely külföldi egyetemen doktorálnia kell és két évente meg kell tanulnia egy újabb európai nyelvet! Mőcsényi Bécsben kapott a Hochschule für Bodenkultur rektorától doktorálási engedélyt, majd egy évre Bernbe utazott, hogy megkezdje svájci kivitelezési gyakorlatát. Bernben 11 hónappal később érte a hír, hogy családját 1948-ban (amikor Magyarországot egy újabb diktatúra réme kezdte fenyegetni) ezúttal a kommunista hatalom akarja ellehetetleníteni: a családot kuláklistára helyezték. A vasfüggöny lassan leereszkedett Európa nyugati és keleti fele közé, így a történelem ismét választás elé állította az életét akkor kezdő Mőcsényit: hazamenni vagy maradni. A családjához, szülőföldjéhez hű ifjú ismételten a hazajövetel mellett dönt, minden észérv és baráti figyelmeztetés ellenére.

„Osztályidegen” származása miatt a fiatal tanársegéd az ’50-es években végig meghurcoltatások tárgya volt, amelyet úgy ellensúlyozott, hogy a tudományba menekült. Családi birtokait elkobozták, családtagjait a Hortobágyra telepítették. Ebben az időszakban egy másik mentor, a főiskola rektora, Mohácsy Mátyás kelt a védelmére. Svájcból való hazaérkezése után nála lakott, a szintén svájci, angliai, franciaországi és egyesült államokbeli tapasztalatokkal rendelkező, széles látókörű kertészmérnök szögezte őt az iskolapadba és kényszerítette aszkézisre. Mőcsényi szimultán végezte el – Ormos Imre instrukcióinak megfelelően – az ELTE művészettörténet- esztétika szakát és a BME-n építészmérnöki és a városgazdálkodási szakmérnöki szakokat, majd külön engedéllyel doktorált az építész karon. Így esett meg, hogy többször beígért „likvidálására” várva Mőcsényi szinte reneszánsz műveltségre, hatalmas lexikális- és gyakorlati tudásra tett szert a diktatúra árnyékában.

1954-ben, a szocialista tervvállalatok megalakulását követően félnapos kutatói állást kapott a kor legfelkészültebb mérnökeit tömörítő Lakótervnél, ahol az első szocialista lakótelepek zöldfelületi rendszertervein, zöldfelületi mutatóin kezdett el dolgozni. Megszületett az Irányelvek Komló Zöldterületeinek Tervezéséhez című vaskos kutatási anyag, amely később kandidátusi disszertációjának alapja (és a modern hazai urbanisztika zöldfelületi szempontú kordokumentuma) lett.

"Szocialista városaink zöldfelületi és tereprendezési problémái " c. kandidátusi disszertációjának megvédését politikai indokok miatt blokkolják. 1956-ban részt vett az egyetemi forradalmi tanács munkájában és a tüntetéssorozatokban, rövid ideig gyűjtőfogházba szállította a karhatalom. Erre való hivatkozással a forradalom leverése után ismét célkeresztbe került, végül Ormos Imre háttérmunkájának köszönhetően egy másik tárgykörben, a táji energia-folyamatok témájú disszertációval 1961-ben végül tudományos fokozatot szerezhetett.

A ’60-as években fordulatot vett politikai klíma hatására 1960-ban már Mőcsényinek juthatott feladatul, hogy az Újbuda ( Szentimreváros ) területén egykor agyagbányaként és téglagyárként működő, posztindusztriális területen kialakítsa a kerület központi parkegyüttesét, a Feneketlen-tavat. A mai modern tájépítész képzés alapjait főnökével együtt alapozza meg. Ormos Imrének tudományos súlyával és befolyásával sikerült elérnie, hogy 1963-ban az akkor már Kertészeti- és Élelmiszeripari Főiskolán ’Táj- és Kertépítészeti Szak’ alakuljon. Mőcsényi nagy lendülettel vágott bele az új szak képzési anyagának létrehozásába: megszületett többek között a tájrendezés és a tereprendezés diszciplina, amelyet két évtizedig ő oktatott.

Kutatásai a kerti és táji léptékben is korszakosaknak tekinthetők. Szakmai alapokon bírálta a nagyüzemi mezőgazdálkodás és az ún. melioráció módszereit, kiállt az ökológiai kiegyenlítő felületek létjogosultsága mellett, a helyi klíma és az állomány klíma jótékony módosító szerepköréről és a CO2 megkötésről cikkezett a ’70-es években. Modern környezeti elveket vallott, amelyet nem „védelem”-ként, „környezetügy”-ként kezelt. Felvetette az egyedi tájértékek kataszterezésének lehetőségét és ösztönözte a kategorizálásukat, később szabványba foglalásukat. Több mint 40 éven keresztül – haláláig – kutatta Eszterháza barokk tájegyüttesének történetét, amelyet egyetlen önálló, nyomtatásban is megjelent könyvében, az Eszterháza feketén-fehéren (1998) című kötetben összegzett. Sajátos oktatási módszertanának, kérdezz-felelek játékainak, széles látókörének, humanista elveinek és naprakész tárgyi tudásának köszönhetően tájépítész generációk sokasága tekinti őt ma mesterének. 1969-ben megalkotta saját tájfogalmát, amely alapvetésként mondja ki, hogy a természetet az ember tájalakító tevékenysége teszi tájjá, ember nélkül táj nem létezik. Mőcsényit 1969-ben nevezték ki a Kertépítészeti Tanszék vezetőjének, 1970-ben egyetemi tanárrá, 1971-ben a szak vezetőjévé.

A kádári puha diktatúra egyre nagyobb lehetőséget biztosított Magyarországon az egyetemi külföldi kapcsolatok újrafelvételéhez, amelyet az új szak oktatói ki is használtak. Mőcsényi elsősorban német nyelvterületre küldte ki fiatal tanársegédeit, akik később az egyetemi oktatás és az önálló kar tanszékvezetőivé váltak. A bécsi WIG-eken a külországi kapcsolatoknak és a disszidens kollégáknak köszönhetően lehetőség nyílt – magyar viszonyok között szinte egyedülálló módon – a hazai tájépítész diákoknak nyugat-európai országokban külföldi gyakorlati tapasztalatszerzésre. Mőcsényi Bécsben, és ezeken felül Hamburgban és Münchenben az IGA-n is arany és ezüstérmet nyert magyar kert installációival tűnik ki, amelyekkel fokozatosan nemzetközi szakmai hírnévre tett szert.

A szakmai kiállítási sikereknek, illetve az európai és észak-amerikai egyetemi kapcsolatok folyamatos kiépítésének köszönhetően Mőcsényi professzor az IFLA Nagytanács tagja lett, 1978-ban pedig a nemzetközi szakmai szervezet alelnökévé választotta. Magyarországon kezdeményezésére jött létre ezt megelőzően az IFLA magyar tagszervezete. A magyar idegenrendészeti szervek nem kis megrökönyödésére 1984-ben a professzor Magyarországra hozta a világ számos nációját felvonultató IFLA Világkongresszust, amit sokáig úgy emlegetnek, mint a legjobban szervezett IFLA konferenciát. A konferencia sikere és Mőcsényi nagytanácsban vállalt aktív szakmapolitikusi szerepe, emberi hozzáállása miatt a szervezet 1986-ban – első magyarként – választotta őt elnökévé.

Nemzetközi karrierjének felívelése közepette idehaza oktatói, vezetői pozíciója fokozatosan lehetetlenült el. A ’70-es években végig kardoskodott a kétlépcsős egyetemi képzés beindításáért: elmélete szerint a nyugati mintára bevezetendő három éves Bsc képzéssel a települések zöldfelületi rendszereit felügyelő, karban tartó, hatósági szerepet játszó szakember gárdával szükséges megalapozni azokat a zöldebb városokat, amelyeket az alapképzésre épülő 2 éves Msc szakon végzettek tervei által hoznak létre. 1979-ben azonban egy az akkori rektorral lefolytatott viharos vita után a benyújtotta lemondását és nyugdíjaztatását kérte, majd a nemzetközi szervezeti tevékenységekhez és balatongyöröki nyaralójába vonult vissza. A háttérből azonban még sokáig adott tanácsokat, mozgatta a szálakat: a györöki nyaraló, amelyet 25 év intenzív kétkezi munkájával varázsolt egy a Balaton felé kitárulkozó dolomitos bányaudvarból „üdülőtájjá”, a tájépítészek Mekkájává, titkos találkahelyévé változott.

A rendszerváltást követően egyetemi hívei 1990-ben hamar reaktiválták, a nyugállományból ismét egyetemi tanárrá neveztették ki, hogy eséllyel indulhasson a Kertészeti- és Élelmiszeripari Egyetem rektori székéért. Mőcsényi újult erővel és erős víziókkal látott neki feladatainak és rektorsága alatt önálló egyetemi karrá szervezte a szakirányt. Szorosabbra fűzte volna a kapcsolatokat a Budapesti Műszaki Egyetemmel, azon belül az építész képzéssel is, ám ez a terve nem vált valóra, az egyetem egy rövid életű együttműködésben a Szent István Egyetem berkein belül Gödöllő felé vette az iránt.

1992-ben, rektorsága idején, a Stuttgarti IGA szervező bizottsága kereste meg azzal a kéréssel, hogy tervezze meg a ’93-as IGA magyar kertjét. Tekintettel arra, hogy Magyarországnak nem volt pénze a kiállításon való részvételre, a szervező bizottság azt a kérést intézte felé, hogy olyan kertet hozzon létre, amely némiképpen bevételt is tud termelni. Mőcsényi a felkérésnek eleget téve Weingarten-t tervezett, és idehaza megszervezte, hogy az akkor ébredő Villányi borvidék borászai kivitelezzék azt. A kert nem csak rentábilissá és a kiállítás leglátogatottabb helyszínévé tette az installációt, hanem megteremtette a gazdasági kapcsolatfelvétel lehetőségét a Villányból Stuttgartba kitelepített svábok és a Magyarországon hátramaradott rokonok között. Villány hírnevének felívelése következtében pedig az egész hazai borászati ágazat szárnyra kapott és megkezdte máig tartó menetelését.

1993-ban nagydoktori disszertációját követően az MTA a Mezőgazdasági Tudományok Doktori címét adományozta számára. 1996-ban megtámadta szervezetét a gégerák, de a sugaras terápiának és hatalmas életenergiáinak köszönhetően sikeresen megküzdött a halálos kórral, és mint rák túlélő is példát állított tisztelőinek.

Munkásságát Tessedik-díjjal, Hild- és Ormos-éremmel tüntették ki. A Magyar Köztársaság elnöke 2000-ben a tudósok legrangosabb hazai kitüntetésével, Széchenyi-díjjal jutalmazta, 2009-ben pedig megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjének polgári fokozatát „a tájépítészet szakterületének hazai elismertetése és egyetemi oktatása bevezetése, valamint a településtudomány és az urbanisztika fejlesztése érdekében végzett sokoldalú tudományos és oktatói életútja elismeréseként”. 85 éves koráig tanított, Eszterházára irányuló kutatásait haláláig aktívan végezte. 1994 óta professor emeritus. 2012-ben Dömötör Tamás felterjesztésére az IFLA neki ítélte a tájépítészek ‘Oscar’-jának számító életműdíjat, a Sir Geoffrey Jellicoe-díjat, amelyet Fokvárosban vett át. 2014-ban Kossuth-díjat kapott, amivel ma az első és egyedüli tájépítész, akit a tudományos és a művészeti területen is elismert az ország a legrangosabb kitüntetésekkel.