Az átadásra december 8-án a Gregersen Art Point Galéria termében került sor.
A díjakat Kassai Ferenc, Bálint Imre, Pásztor Erika Katalina, Götz Eszter és Hajnóczi Péter bíráló bizottsági tagok, Komjáthy Attiláné alapító, Tolnay Tibor fővédnök és Csapó Balázs, a Budapesti Építész Kamara elnöke adták át az ünnepelteknek.
Tolnay Tibor és Komjáthy Attila alapító köszönetet mondtak a Magyar Építész Kamarának, a Budapesti Építész Kamarának, valamint a Budapesti és Pest Megyei Mérnöki Kamarának a támogatásért, ami lehetővé tette két különdíj adományozását is.
Laudációk:
Dubniczky Miklós
Ritka szerencse ért engem, mint a Budapesti és Pest Megyei Mérnöki Kamara elnökét, hogy laudációt mondhatok Dubniczky Miklós újságíró Ezüstácsceruza-díjjal történő kitüntetése alkalmából. Azért mondhatom ezt, mert hosszú évek óta közelről figyelhetem e fiatalember pályának alakulását és fejlődését, aki a legkomolyabb feladatának tekinti, és mind magabiztosabb tudással végzi el feladatát, a szakújságírást A MÉRNÖK ÚJSÁG-nál.
Miklós 18 éve dolgozik a lapnál, és biztosan tudom – és ezt a magyar mérnökség számos tagja is visszaigazolta –, hogy a MÉRNÖK ÚJSÁG alakítása, formálása, egyre magasabbra ívelő szakmai szintje Miklós munkája és ambíciója nélkül elképzelhetetlen lenne. Biztos pont ő a kamarai életünkben. Elhivatottsága, szakmai alázata példamutató.
Ahogy mondani szokták újságírói körökben: „jó tollú” újságíró Miklós, a mérnökség mindennapi életét, és a nagyobb távlatokat is éles szemmel képes figyelni, és fölkészült cikkekben tudósítani róluk. A szakújságírás nem a legdivatosabb műfaj manapság, amikor a bulvár mindent borít, ezért is különösen fontos megbecsülni a magyar szakmai közösségeknek a minőségi újságírást és újságírót.
Mi a mérnöki kamaránál mindkettőt megtesszük, mert tudjuk, hogy a hiteles közvetítő szerep betöltése fontos és nélkülözhetetlen a széles nyilvánosság és a szakmai csoportok között. A magyar mérnökség szellemi kapacitására mindenkor számíthat a társadalom, számíthatnak a döntéshozók, az önkormányzatok. Ennek az üzenetnek az eljuttatása létérdek, a mérnökség létérdeke és egyúttal a patrióta gazdaságé is.
Miklós felkészült, hiteles közvetítő, kulturált és szellemes személyiség. A szerteágazó szakterületeken belül is mindig szívén viselte és viseli az építészeti alkotások illetve alkotók minél szélesebb körben való bemutatását. Minden mérnökkamarai tagnak nagy öröm Miklós mai kitűntetése, megbecsülése!
Gratulálok hozzá!
Miért is elképzelhetetlen Miklós nélkül a MÉRNÖK ÚJSÁG? Mert Dubniczky Miklós alkotó éveinek 18 esztendeje fekszik benne, miközben nemcsak pontos, avatott cikkeivel vett részt a munkában, hanem kitanulta az újságkészítés csínját-bínját, felelős szerkesztőként, majd főszerkesztőként.
És az utóbbival is óriási felelősséget vállalt magára: a MÉRNÖK ÚJSÁG 19 ezer példányban jelenik meg, ez talán a legnagyobb példányszámú folyóirat Magyarországon. Tudósít, közvetít és véleményt formál – gondoljuk csak meg, hogy mekkora belátást és szakmai felelősséget ró a főszerkesztőre ez, aki egyszemélyben dönt, és felel minden szóért a lapban.
Miklós ezt a nagy munkát nagy szívvel, erkölcsi erővel és elhivatottsággal végzi.
Úgy érzem, hogy a legelhívatottabb szakmai újságírók közé tartozó Dubniczky Miklós munkássága, személye rangot ad e nagyszerű díjnak, az Ezüstácsceruza-kitüntetésnek.
Még egyszer:
örülök, hogy én méltathattam Dubniczky Miklóst, a MÉRNÖK ÚJSÁG főszerkesztőjét kitűntetése alkalmából.
Köszönöm a figyelmet!
Kassai Ferenc
a Budapesti és Pest Megyei Mérnöki Kamara
Kulcsár Attila
Azért könnyű a dolgom, mert 1972. óta ismerem Őt, hiszen két évig együtt jártunk a FÉK II.C-be, az akkori Mesteriskola II. ciklusába. Azért van nehéz dolgom, mert én régóta ismerem, ebből adódóan számos, szakmánkat éltető kommunikációs tevékenységéről, kicsit nagyképűen fogalmazva, életformájáról tudok, melynek alapján ez a díj örömmel odaítélhető.
Már egyetemi évei alatt is megnyilvánult kommunikációs képessége, hiszen a Bercsényi 28-30. immáron legendás folyóirat alapító szerkesztője.
Szakmai munkásságát Nyíregyházáról folytatta és számos szakmai, irodalmi és kulturális folyóiratban publikált. A különböző média fórumokon való megjelenése mellett természetesen környezetet meghatározó építészeti alkotása is napvilágot lát. Meg kell említenünk, hogy hites- és alkotótársa Menyhárt Márta.
Az idő rövidsége miatt nem tehetem meg, hogy kitérjek mai napig is önmagáért beszélő alkotásainak széles skálájára. Elég, ha megemlítem a Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemlében megjelent elemzését, a Vörös Postakocsi c. folyóiratban olvasható cikkeit, és mindamellett a Műszaki Tervezés, a Magyar Építőipar, a Magyar Építőművészet, az Alaprajz, az Építész Fórum szintén közli írásait.
Hibát követnék el, ha elkezdeném építészeti munkásságát elemezve felsorolni jelentős műveit, egy azonban bizonyos, hogy ezek a művek kiválóan vetítik ki gondolkodásmódját, és azt a szándékot, mely mindennek a társadalmasításéért történik.
Kulcsár Attila, Kedves Barátunk - gratulálunk a Bizottság nevében eddigi tevékenységedhez, és nehogy azt gondold, hogy nem várunk további hasonló színvonalú alkotásokat tőled.
Bálint Imre DLA
Ybl-díjas építész
Beöthy Mária
Az építészet ma Magyarországon nincs túl jó helyzetben. Nem igazán fontos. A művelői ritkán tudnak kitörni a mérnöki szerepből, tudásuk és teremtő képzeletük messze nem kap olyan megbecsülést és figyelmet, mint amennyit érdemelne. Még útmutató kritikát is alig. Építészettel foglalkozni ma nem igazán menő. Figyelni rá pedig nem szokás.
Aki mégis figyel, aki veszi a bátorságot és írni kezd az épületekről, nem kötelességből, hanem szeretetből, érdeklődésből, annak bozótharcot kell vívnia, ráadásként még szembe is kell néznie az általános érdektelenséggel. Beöthy Mária – úgy tapasztalom – mindkettő alól kivétel. Többnyire nem szakmai lapokban publikál – bár néha ezekben is –, és a laikusok, akiket nem igazán szokott érdekelni a téma, mégis szívesen olvassák az írásait. Mert már az első sorokban felnyílik valami olyasmi, amire az építészet iránt közömbös olvasó ritkán gondol. Jelesül az, hogy a városi környezet nem csupán készen kapott szövet, hanem gondolatok, érzések, vágyak és eszmék anyagban megformálódott teste. És azt is érzi az olvasó, hogy ez a test igenis hatással van rá, az utca, a környék, a város használójára. Hogy neki, személyesen, köze van ahhoz, amiről itt olvas. Beöthy Mária cikkei nyomán valahogy karaktere kezd lenni egy utcának, összefüggések teremnek egyes házak között, feltűnnek bizonyos formák, motívumok. Sorai nyomán szinte az olvasó szeme előtt születik meg az, amit kulturális környezetnek nevezünk.
Nagy dolog ez, mivel ma Magyarországon a vizuális érzékenység még annyira sem fontos ügy, mint az építészet. És ha valaki úgy képes átadni ennek értékeit, hogy az olvasók nem csak azt veszik le az írásaiból, hogy ez valamiért fontos, hanem azt is, hogy éppen nekik, éppen ott és éppen az miért fontos, az óriási hiányt pótol ki a tevékenységével. Észrevétlenül arra tanít, hogy lássuk és figyeljük, mi történik a környezetünkben. Azt teszi, amit gőzerővel kellene művelni már az óvodákban: vizuális kultúrára szoktat. Nem oktat, hanem szoktat, mutat, látni tanít. Nem is akárhogyan. Építészként és szakíróként bőséges háttérinformációval támasztja meg a cikkeiben feldolgozott témákat, de ezt nem adathalmazként érzékeljük, hanem egy átélhető és átérezhető, tehát megtapasztalható kulturális közegként. Nyelvi gazdagsággal, jó stílusban, érthetően és élvezetesen jár körül egy-egy alkotói életművet, házat vagy korszakot.
Azt is fontosnak tartom, hogy az írásai többnyire egy budapesti kerület ingyenes lapjában jelennek meg, ehhez képest magasan felülemelkednek a napi vagy a kulturális sajtóban tapasztalható nyelvi, szakmai, újságírói színvonalon. Tudja, mit és tudja, hogyan kell megmutatni ahhoz, hogy a figyelem oda kerüljön, hogy a látásmód kiérzékenyüljön. Tematikus sorozataival feldolgozza egy városrész kultúrtörténetét, szinte személyes ismerősünkké tesz olyan alkotókat, mint Kós Károly, Árkay Aladár vagy Medgyaszay István. A rájuk való emlékezéssel, az életművek bemutatásával folytonosságot teremt a tegnap és a ma között. Mondhatjuk, hogy ez maga a kultúra: az előző tapasztalatok integrálása a jelenbe, és így a múlt átmentése a jövő felé. Nem csupán az emlékezet tisztán tartása, hanem a vállalt folytonosság. Ezzel a díjjal valójában ezt köszönjük meg Beöthy Máriának.
Götz Eszter
Pacsika Emília
Kedves Lia!
Ez most egy rendhagyó laudáció lesz, mert a szöveget nem rólad írtam, hanem neked. Miért? Mert amikor belenéztem, átfutottam, hogy mennyi mindent csinálsz, hogy mennyit ügyködsz az építészet ügyében, s hogy mindezt teszed egy művész érzékenységével, egy tanár türelmével és egy képzett újságíró lényeglátásával, akkor úgy éreztem, hogy rólad írni nehéz, neked írni talán egy kicsit könnyebb. Azt szeretném neked mondani most ebben a formában és ezen a helyen, ezen alkalomból, hogy kérlek csináld, folytasd, bármi is legyen az, ami a most következő években rád talál. Textilművészet, építészeti kommunikáció, PR, ügyködés, megállapodások, együttműködések tető alá hozása vagy egy videó, mindegy, csak kérlek csináld!
Egy jó bő évvel ezelőtt rátaláltam egy könyvre, amiben olvastam Viktor Emil Frankl osztrák pszichiáterről. Róla ezt írja a wikipedia: „Az ...és mégis mondj igent az életre című könyvében a koncentrációs táborban megélt tapasztalatait írja le, valamint azon pszichoterápiás módszert, mely mindenfajta létezésben, még a leghitványabban is, azt az értelmet keresi, amely okot ad a továbbéléshez.” Viktor Frankl arra jött rá a haláltáborban, hogy a külvilágot nem tudjuk megváltoztatni, de azt igen, hogy mi hogyan reagálunk rá, milyen választ adunk a külvilág ingereire. S ez az ember igazi szabadsága, hogy megválaszthatja az ingerre adott választ, s ezzel tulajdonképpen maga dönthet a sorsáról.
Textilművész vagy. Igazi, vérbeli, hitbéli. Gyönyörű textilképeket csinálsz. Különleges képek ezek, furcsa formák és anyagok találkoznak, kicsit szürreális kompozícióban, absztrakt festményekhez közelítő érzékiséggel egymás mellé kerülő, különféle tapintású, fényű, szövésű anyagokkal dolgozol. Ehhez a munkához hatalmas türelem és az anyagok iránti extrém érzékenység kell, a különböző minőségekkel való játék képessége, a mások elől elrejtett szépség meglátása és sziszüphoszi kibontása. Mindez ott van az egyéb tevékenységeidben is. Újságíróként, riporterként ugyanezt teszed. Te textilművészként alakítod a külvilágra adott reakcióidat, s ezt hozod építészeti műsoraidban is a képernyőre. Nem egy átlagos, nyomulós újságíróként állsz az építészethez, hanem azzal a pufferzónával, amiben Frankl az ember szabadságát véli felfedezni. Ez az a tér, amiből ki lehet zárni az instant érzelmi reakciókat, de teret tudunk adni az érzelmeknek. Ez az a tér, amiben párbeszédet tudunk kezdeményezni a külvilággal, tűnjön az bármilyen ridegnek, keménynek vagy ellenségesnek. Ez egy belső és külső tér egyszerre, mert belül „történik”, belül teremtődik, de kifelé hat, másokat alakít, befolyásol, módosít. Miközben szépen csendben, nyugodtan keresed a különféle anyagok és gondolatok legmegfelelőbb elrendezését, próbálgatod a kompozíciókat, ízlelgeted a külvilágból feléd áramló energiákat, azok nem sodornak el téged, nem gyűrnek maguk alá, nem vagy áldozat. Te kellő távolságot tudsz tartani és teremteni, nem csak magad és a külvilág, hanem a megfigyelő és a megfigyelt jelenség között is. Ezáltal nézőként megélhetjük a csodát, az érzelmi hömpölygés helyett a világ, a dolgok semleges megfigyelésének művészetét, a „vi passana”-t, ami azt jelenti, hogy úgy látjuk a dolgokat, ahogy azok valójában vannak. A vipassana India egyik legősibb meditációs technikáinak egyike, több mint 2500 éve Gotama Buddha fedezte fel újra és univerzális bajok elleni univerzális gyógymódként tanította. Nincs új a nap alatt, hiszen Frankl ugyanazt mondja, mint Buddha, csak másképp, más kontextusban. S művészként ugyanazt éljük meg az alkotási folyamatban, mint amit Buddha tanít, csak másképp, más kontextusban. Építészeti tévés műsoraidba képes voltál ezt a fajta megfigyelő pozíciót létrehozni bennünk, amiért én nagyon tisztellek téged. S mindezt teszed egyszerű, magától értetődő természetességgel, mert belőled jön az, amit mások éveken át gyakorolnak különféle iskolákban. Köszönöm Lia, hogy csinálod, és kérlek, ne hagyd abba, mert ez a kommunikáció jövője – szerintem. Túl fogunk jutni a mindentudás akarásán és gőgjén, a megmondom a tutit nagyképűségén. S látod, az a gondolat, hogy a dolgokat olyannak lássuk, amilyenek valójában, s ne olyannak higgyük őket teljes meggyőződéssel, amilyennek mi képzeljük őket, még nem vert gyökeret a mi kis építész társadalmunkban. Így aztán meló van Lia, munkára fel! Mi megyünk utánad!
Sok szeretettel,
Pásztor Erika Katalina
Utolsó módosítás időpontja: 2016-12-12 13:29:45
Beküldő: Tatai Mária
Megtekintések száma: 11080
Rövid link: https://mek.hu/index.php?id=43843