A cikk a Kelet-Magyarország 2016. október 8-i számában jelent meg.

Minden év októberének első hétfőjén tartják meg világszerte az Építészeti Világnapot az Építészek Nemzetközi Szövetsége döntése alapján. Magyarországon 1988 óta kerül sor hasonló megemlékezésre azzal a céllal, hogy felhívják a figyelmet az ember környezetét meghatározó módon alakító építészetre. Ez az alkalom minden évben módot ad a vissza- és előretekintésre, nézzünk hát bele egy kicsit az építészek világának kulisszatitkaiba!

Egy építésznek alapvetően két dolog okozhat gondot. Az egyik, ha sok a munkája, a másik, ha kevés. A ma építésze az elmúlt évek változatosságának köszönhetően mindkét helyzetet megtapasztalhatta. A pesszimisták leépítették a létszámot, netán bezártak, külföldön próbáltak szerencsét bármilyen munkát vállalva. A szívósabbak kitartottak, kevesebb munkához kevesebb munkaórával, pótcselekvéssel, rokon szakmákba történő ideiglenes meneküléssel, előrehozott gyerekvállalással, a tartalékok felélésével, azaz változatos túlélési technikákkal. A szűk esztendők után tavaly, és úgy tűnik, idén is kellően kiterheltek az építész irodák, a társ-, azaz mérnöki szakmák egyaránt, sőt a társakat illetően a komolyabb munkáknál nem ritkán importra is szorulunk. Nyugatról, azaz az ilyesféle kapacitásokat koncentráló Budapestről, vagy máshonnan. Az persze a jobbik eset, ha a generáltervezői szerepkör helyben marad, azonban nem ritkán a teljes tervezői-műszaki gárda messziről jön, hozza a bel- vagy külföldi beruházó, mi pedig, a helyi szakmagyakorlók hoppon maradunk. Szerencsére nem ez a helyzet az általános, megyénk tervezői időnként sikeresek a megyehatáron túl is, akár a szomszéd megyékre, akár a Dunántúlra, netán Budapestre gondolunk. Nyíregyházi tervezője volt a majdnem megépült új Nemzeti Színháznak, mi adtunk Integrált Településfejlesztési Stratégiát Észak-Magyarország huszonnégy járási székhelyének, kórházat terveztünk Székesfehérváron, ipartelepet India gazdasági központjában, Maharahstra államban, és még folytathatnánk a sort…
Képesek vagyunk időnként az országos építész szakma figyelmét is felkelteni. Az Építészet és a Turisztika Világnapjához egyaránt kötődve immár negyedik alkalommal rendeztük meg a Plan-net.hu Településfejlesztési Konferenciát, ezúttal kifejezetten elmélyülést és empátiát igénylő témakörben, a történeti városrész rekonstrukciók és a turizmus összefüggéseiről. Beszéltünk a múlt értékeinek megbecsüléséről, a „jelen és jövő nem létezik a múlt ismerete és tisztelete nélkül” itt is érvényes örök igazságáról. Hallottunk a diósgyőri és a nagyváradi vár megújulásáról, a hajdúböszörményi Zsinagóga újjászületéséről, a Budai vár tövében új életre kelt Várkert bazárról. Meglátogattuk a kállósemjéni Kállay-kúria és Emlékpark létesítményeit. És megtudtuk a régi-új igazságot, hogy mint az élet oly sok területén, a turizmus világában is elengedhetetlen az építészek és persze az elmaradhatatlan mérnök szakmák közreműködése.
Az építészek munkájának szakmai felügyeletét a Magyar Építész Kamara és annak megyei szervezetei látják el, néhány éve a Miniszterelnökség irányítása mellett. A korábbi, évek óta tartó apátia és rosszkedv az építészek világában oldódni látszik, új szelek fújnak a Miniszterelnökség felől. Elindult az építésügyi bürokrácia csökkentése, robbant a CSOK bomba a lakásépítés világában és talán az uniós pénzek is tartósan felpezsdítik az építőipari, beruházói piacot.

Mi, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei gyökerű, itt élő és alkotó építészek, akár elégedettek is lehetnénk, de azért minden mégsem tökéletes. A megyei Építész kamara taglétszáma folyamatosan csökken, a szakma öregszik, ünnepnap a kamara háza táján, ha egy-egy fiatal építész belépésével gyarapszik a tagság.
Az ország több intézményében vérrel, verejtékkel, hat-hét év alatt lehet megszerezni a hőn óhajtott építész diplomát, melynek hagyományos presztízse, a szakma vonzereje azonban sajnálatosan meggyengült. Az utánpótlás minősége, a felvételi ponthatár a kellő érdeklődés hiányában méltatlanul lecsökkent, ami előre vetíti a jövő építész társadalmának minőségi gyengülését. Elgondolkodtató tény, hogy a végzős mérnökök között a statisztikák szerint a frissdiplomás építészmérnökök számíthatnak a legalacsonyabb kezdő fizetésre annak ellenére, hogy a legkomplexebb tudást, a közreműködő további mérnökök munkájának értését, koordinálását, netán irányítását a szakmai gyakorlat alapvetően az építésztől várja el. Persze a pénz nem minden. Mondhatnánk, hogy az alkotás legszebb része a félig művész, félig mérnök építésznek jut, érje be ennyivel. A kitartó közép- és idősebb korosztály után a kamara demográfiai térképén éles szakadék húzódik, alig látni azokat a fiatalokat, akik átveszik majd a stafétabotot. Jobb esetben csak nem jönnek vissza a szülőföldre, maradnak Budapesten, vagy a jobban jövedelmező Dunántúlon. Rosszabb esetben bármit vállalnak külföldön és bennük nem csak az építészt, de talán már a következő generáció magyar állampolgárát is elveszítjük…

Az Építészeti Világnapon az elmúlt év sikereivel, legjobb alkotásaival, teljesítményeivel, a kevés kiválasztott díjazásával szokás foglalkozni, amit a megyei Építész Kamara az ősz folyamán több rendezvényén meg is fog tenni.
Ma, az ünneprontás legcsekélyebb szándéka nélkül az építész szakma presztízsének és vonzerejének csökkenésével, az elégtelen utánpótlással, a szakma elhagyásával, az ideiglenes vagy végleges kivándorlással is szembe kell néznünk. És még nem szóltunk a minimális tervezési díjak kérdésének megoldatlansága miatt gyakran elégtelen jövedelmezőségről, a túlhajszoltságról, a regenerációra, az önképzésre, a családra jutó idő és energia elégtelenségéről.

Az ünneplést töltsük hát szerényen: bőven van még tennivaló az építészek háza táján!

Végh József
a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei
Területi Építész Kamara elnöke