Száz százalék kreativitás címmel, Szegő György kurátorsága mellett nyílt meg az I. Építészeti Nemzeti Szalon a Műcsarnokban. Filozófiáját tekintve befogadó, és nem kirekesztő. A Szegő-féle koncepcióval – noha építészfilmesként közreműködtem a vállalkozásban – csak más médiamunkásokkal szinkronban, az ünnepélyes megnyitón találkoztam. Így egy időben Torma Tamással, a Népszabadság; valamint Hamvay Péter, a Népszava munkatársával. Előbbi építészeti szakíró, utóbbi „mindenevő” a kultúrpolitikában.
Hamvayban erősebb a prekoncepció – már írásának címe is az: Fekete szalonja; műfaj-meghatározása pedig „a Fekete Györgynek tetsző tárlat”. Pedig ez Szegő szalonja, aki szabad kezet kapott a válogatásra a múzeumgazda Magyar Művészeti Akadémiától. Hamvay elcsodálkozik a „modernista” logón (mit várt: matyórózsát?), s azon is, hogy nem a Feketének tulajdonított beadós-lezsűrizős modell valósult meg. Egyáltalán nem derül ki a kiállításból, hogy „az organikus irányzat a honi építészet legértékesebb és leginkább a XIX. századi hagyományból kinövő stílusa”, mert Szegő épp azt kívánja demonstrálni, hogy a Lechnertől startoló ornamentikus vonal különböző XX–XXI. századi irályokban és stílusokban (így a modern egyik vonulatában és a posztmodernben) is továbbélt – ezeknek csak az egyike az organikus ág. Fölösleges azon is spekulálni, hogy van-e négyévente annyi új, revelatív épület, amellyel szalont és Műcsarnokot lehet tölteni. Négyévente nem új épített ország kell, hanem új kurátori koncepció. S nem arról van szó, hogy a „balliberális” kurátorokat mostantól majd másokkal helyettesítik, hanem arról, hogy a kirekesztő kanonizálást valamiféle befogadó gyakorlat váltsa fel – amely persze annyiféle lehet, ahány kurátor.
Szegő kompetenciáját még Hamvay is kénytelen elismerni, hiszen „mindkét oldal számára elfogadott, nem épp legprogresszívebb, de jeles szakember”. Más kérdés, hogy mi a progresszió, ki teszi ki önhatalmúlag az előjeleket, s miért volna az építészetben két oldal, holott már a politikában is több van. Ezeket az ócska dualizmusokat éppúgy a lomtárba kéne zárni, mint a művészet politikai megfeleltetéseit. Például meg kell nézni a kiállítást vagy legalább a műsorfüzetet, s abból látszik, hogy Szegő válogatásában nem „az organikus iskola dominál”: jelenléte markáns, a főépítészi és vándoriskolai teremben kizárólagos, de összességében számbeli kisebbségben van. Az olyan mondatok pedig, hogy „az organikusok mellett helyet kapnak más iskolák is, különösen ha szerették a szakrális épületeket vagy Finta Józsefnek és Zoboki Gábornak hívják őket”, zárójelben hozzátéve: „mindketten MMA-tagok” – nemcsak félrevezetőek, de rosszindulatúak is. Mintha a bolsevik gondolkodásmód elevenedne fel: vannak az organikusok meg a társutasok. Ezzel szemben a Széchenyi Akadémia tagjai közül a szalon egyik társkurátora Winkler Barnabás, az építőművészeti osztály elnöke; műveivel pedig jelen van az osztály összes rendes tagja. Ráadásul itt is felbukkannak organikusok… Lehet, hogy a Népszava olvasói beérik holmi fekete-fehér világképpel – a honi kortárs építészet spektruma ennél színesebb.
Nem igaz, hogy „a posztmodern fájóan hiányzik”, hiszen (lehet, hogy újat mondok) az organikus mozgalom is posztmodern fejlemény; bár valóban más irály, mint az emlegetett F. Kovács Attiláé. Ha Rajk László Lehel téri piacát hiányolja a kolléga, akkor azt kellett volna írni. Ráadásul neki tényleg van is köze az új ornamentikához. Más kifogás nem eshet a válogatásban, s hogy „az egyetemességre törekvéstől válik a kiállítás felszínessé, unalmassá”, az bizony egyéni probléma. Hozzá kell olvasni, többször visszamenni: ez egy építészeti szalon, nem könnyed nyári mozibohózat. „A feladat, mármint bebizonyítani, hogy a magyar építészet legerősebb és legautentikusabb vonala nem a modernista, hanem az ornamentikától nem félő, organikus hagyomány, nem válik igazán meggyőzővé” – írja, noha erről senki sem akarta őt meggyőzni. Épp arról van szó, hogy nem verseny van köztük, hanem kölcsönhatás és szimbiózis. Egyébként is bajos volna a mesterek, az oktatók és belsőépítészek termét, az ökologikus tájépítészetet, a víztorony-, metró- és hídépítő mérnöki bravúrokat vagy a parametrikus architektúra felvillantását organikus önigazolásként eladni.
Torma Tamás sem lelt a tárlaton mellőzött műveket és művészeket, sem a jó épületek rossz ellensúlyait. Itt az idő, hogy búcsút vegyünk a „kozmopolita/köldöknéző/nemzetietlen/epigon stb.” címkéktől – cserébe sutba dobhatnánk a „mucsait/népnemzetit” és társait is. Lehet, hogy a „több irányba is elágazó kiállítás” végül „biztonsági megoldást” követelt meg – de itt is inkább a kurátorproblémába torkollik a kritika: „mások tolják elénk, mit kell szépnek látni”. Hát igen: mindig mások, ne mindig ugyanazok. Egyszer sorra kerülhetne akár Torma is, s megmutathatná, mit ért az építészet mögötti realitáson. „Szóval nincs radikális bázisdemokrácia, nincsenek önjelölt szépségbajnokok”, így „nincsenek a kontrasztot segítő, igazán gáz épületek”. És ha nem a kontraszt volt a cél, hanem a közös építészeti gazdagság felmutatása? A száz százalék kreativitás örvén a száz százalék építészet?
Itt is a négy év múlva esedékes dilemma a legfőbb gond: „ha a vetésforgóban (építészet, festészet, szobrászat, iparművészet) legközelebb újra négy év múlva kerül elő az építészet, jóval kevesebb valódi megmutatnivalója lesz”. Makoveczi formátumon vagy felülreprezentáltságon lehet vitatkozni, akárcsak a kurátori ellentétpárokon a kétféle (folyton összebogozódó) hazai hagyomány között – de ezek legalább érdemi polémiák. Miként az is, hogy a párhuzamosságokra építő koncepció netán „láthatatlanná teszi a magyar kortárs építészet derékhadát adó regionalista megközelítést: az épületek ugyan felbukkannak, de az elvi különállás nélkül”. Valóban felbukkannak, de hogy elvileg különállnának, azt bizonyítani is kéne. Talán négy év múlva, a II. Építészeti Nemzeti Szalonon, amikor körbefordul az a fránya vetésforgó.
Csontos János
Utolsó módosítás időpontja: 2014-06-18 15:21:57
Cimkék: Csontos János, 100%, építészet;
Megtekintések száma: 11709
Rövid link: https://mek.hu/index.php?id=42073