Tegnap a HAP Galériában 10. alkalommal a kuratórium tagjai ( Molnár Boriska, Mónus János és Winkler Barnabás ) átadták a Molnár Péter-díjat, Lévai Tamás építésznek.

Lévai Tamás, Kalmár László, Mónus János és Winkler Barnabás
 

Lévai Tamás, Molnár Boriska, Mónus János

Molnár Péter-díj 2013. évi díjátadás - Laudáció - Kalmár László

Idei díjazottunk elismerése, mint ahogy szinte minden eddigi Molnár Péter díjasé, hiányt pótol.
Lévai Tamás három feltűnő sajátosságát emelném most ki, melyeket Molnár Péter munkáiban is annyira szeretek. 

Az első:
a terveit összetartó rejtett szövedék, melyet nem tudok jobban jellemezni, mint Tamásék 2007-es pécsi könyvtár pályázatának idegszövetre hasonlító hypertext logikájú rendszere. Az én fejemben így kapcsolódik egymáshoz minden terve. Érzékelhető a felszínen is, de ez az összefüggésrendszer mélyebb rétegekben húzódik, és persze sokkal érdekesebb a tervek felszín alatti világa. Rejtélyesek, mégis egyértelműek, mint a gömböc a sanghaji pavilon közepében, mindannyiunk titkos vágya: éteri harmónia és egyensúly, mely belső lényegéből és tömörségéből fakadóan mindig a talpán áll. A tutizmus, a kisstílű kockázatkerülés balansza, ami mai világunkat szinte mindennél jobban jellemzi, teljesen hiányzik ezekből a tervekből, mégis rendszeresen díjakat, gyakran első díjat nyer. Azért mert tervei, gondolatai megkerülhetetlenek. Közös jellemzőjük a szellemi tágasság és az optimizmus, e két hazai hiánycikk.

A második:
a bátorság, mellyel minden munkának nekiindul. Gondoljunk csak a maribori múzeum első díjas tervére, a helsinki vagy a pécsi könyvtárra: elfogulatlan, de nem semleges, nem érzelemmentes, hanem mélyen átélt gondolkodás előzi meg a tervezést, olyan a teherbíró talajt kereső rejtett alépítmény ez, mely azután könnyen viseli a látható felépítményt, melyet ünnepelni szokás. Ezért nincs szüksége esztétizálásra, a felszín maszatolására. Sanghajban a világkiállítás forgatagát a személyes megélhetőség irányába fordította át, csupa olyan megoldást alkalmazva, melyek monitoron, tv-n, vizuális eszközökkel nem jeleníthetők meg, csak megtapinthatóak, átélhetőek, megtapasztalhatóak. Ezt a nyelvet sajnos egyre kevesebb építész beszéli.

A harmadik:
a makettek ereje, mint Molnárnál a szerkesztett rajzok ereje, a kézműves tisztesség. Ezt különösen irigylem. Makettjei sokat elárulnak az építészethez fűződő viszonyáról, sohasem dísztárgyak, mindig szigorúan munkaeszközök. Pontosak, dísztelenek, tiszták, a lényegre koncentrálnak: külső és belső térre, fényre, csak mellékesen a formára. Ettől persze gyönyörűek.

Legyen tehát a Molnár Péter díj idén Lévai Tamásé, hát ki másé!

Kalmár László
2013. november 5.